Valós tényekből kiindulva
Szembe kell néznünk a 2011-es népszámlálási adatokkal, és annak megfelelően kell politizálnunk. Ha szembemegyünk a tényekkel, vagy struccpolitikát folytatunk, akkor egyszerűen nem tartunk valós tükröt a közélet irányába, a választók irányába, mindazok irányába, akik fontosnak tartják a felvidéki magyarság sorsát. Ezért igenis a statisztikai adatokból kell kiindulnunk, s ennek megfelelően kell alakítani a jövő elképzeléseit, a jövő célkitűzéseit. Magyarán: 110 ezerrel kevesebb magyar él ma Szlovákiában, mint 20 évvel ezelőtt. De ezen túl még egy másik érv is van, amely miatt nem szabad a népszámlálás eredményeit a szőnyeg alá söpörni, de erre majd előadásom végén térnék ki.
Történelmi visszatekintés
Az autonómiával való foglalkozás, az önkormányzatiság ügye, természetesen nem most kezdődik. Egyfajta múltra tekint vissza, amelyről érdemes számot adni. Ennek megfelelően az én értelmezésemben 1990 óta három szakaszra oszthatjuk fel a felvidéki magyarság autonómiával kapcsolatos törekvéseit, illetve az ahhoz való hozzáállását. Az első szakasz a rendszerváltás utáni, 1990-től 98-ig számított időszak, amely a három magyar párt pozícióharcáról és együttműködéséről is szólt. A következő az MKP kormányzati időszaka 1998-tól 2006-ig, s a harmadikat pedig 2006-tól napjainkig fogalmaznám meg. A teljesség igénye nélkül el kell mondani azt, hogy érzésem szerint magának az autonómiakoncepciónak a reneszánsza mindenképpen 90-98-as időszakban volt, hiszen a legtöbb javaslat, tervezet, elképzelés ekkor látott igazán napvilágot. A ma újraéledő autonómia-közgondolkodás kicsit méltánytalanul figyelmen kívül hagyja, hogy voltak komoly javaslatok ezen a területen ebben az időszakban. Ma természetesen dokumentálva van mindaz, ami 1990 és 1998 között megtörtént. Sokan emlékezünk arra, hogy a rendszerváltás után 1994. január 8-án volt a legnagyobb összejövetele a felvidéki magyarságnak. Ez Csehszlovákia szétválása után nagyon komoly, önmeghatározó, önmagát definiáló, intézményes keretekbe foglalt összejövetel volt, amelynek konkrét elképzeléseit egy könyv is megörökíti. Már a könyv elején lévő térkép is jelzi, hogy először fogalmazódott meg a területi autonómiára az igény, azzal, hogy ezen területeken kívül eső magyarok számára is válaszokat fogalmazott meg. Ez az összejövetel egyfajta reakció volt azon szlovákiai területi felosztásra, amely később végül is sikeres lett, de ebben a helyzetben egy megfelelő válasz volt arra is, hogyan képzeljük el, mi, magyarok a számunkra legmegfelelőbb modellt - hatáskörökkel, intézményekkel szétírva.
Ezen az összejövetelen túl, éppen annak köszönhetően, hogy három párt volt, elég komoly verseny alakult ki a területi koncepció kidolgozása során. A legjelentősebbek mindenképpen a következők voltak: 1993-ban fogalmazta meg az akkori MKDM a nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok helyzetéről szóló törvényjavaslatot, amelyben benne foglaltatnak a kisebbségi önkormányzatok is. Az Együttélés alkotmánytörvény-javaslata szintén megfogalmazza az önkormányzati szervek rendszerét, és ezen túl elkészült egy újabb, a területi felosztásról szóló törvényjavaslat, amely a Magyar Koalíció neve alatt futott. Mindezt azért mondtam el, hogy hangsúlyozzam: nem most indulunk ezzel a témával, mert a 90-es évek elejéről ezek a dokumentumok a rendelkezésünkre állnak, s azóta a jogi keret tulajdonképpen nem változott egy kivétellel, hogy azóta létrejöttek a megyei szervek, vagyis a kerületi önkormányzatok. Tehát mindezeket a dokumentumokat használni lehet abban az esetben, ha ma valaki meg kívánja fogalmazni autonómia-elképzeléseit.
Azon túl, hogy ezek a dokumentumok megszülettek, el kell mondani azt is, hogy nagyon jó volt, hogy ebben az időszakban Magyarország részéről létezett egyfajta politikai konszenzus a parlamenti pártok tekintetében, szinte mindenki egyformán támogatta ezeket a törekvéseket. Ez bizonyára azért is volt így, mert a liberális pártok európai csoportosulása és a Liberális Internacionálé is elfogadott 1994-ben egy határozatot, melyben kijelenti, hogy az autonómiamodellek alkalmazása a kisebbségi kérdés leghatékonyabb megoldásának eszköze. Kiss János liberális politikus-filozófus a „Túl a nemzetállamon” című tanulmányában szintén kimondja az autonómiamodellek vállalhatóságát és szükségességét. Ezért is érthetetlen számomra, hogy a mai szlovákiai magyar posztliberálisok mennyire elutasítják a témát és a fogalmat. A magyarországi konzervatív jobbközép pártok ez irányú elkötelezettségét, gondolom, nem szükséges hangsúlyozni.
Konok megkötések
A második időszak a kormányra lépés időszakától számítódik, amely nyilván külön figyelmet érdemel: az MKP 1998-as kormányba lépése és az akkor elfogadott három megkötés, amely arról szólt, hogy az autonómiát, a Beneš-dekrétumokat és az egyetem kérdését nem visszük be a kormányprogramba, mert a szlovák pártok ezt ellenezték. Hogy ez mit jelentett a szlovákiai magyarok számára? Az akkori körülmények arról szóltak, hogy vagy csatlakozunk a Mečiar-ellenes kormánykoalícióhoz, úgy, hogy a mi szavazatinkra már nem volt szükség, hiszen Dzurinda első kormányzatának a magyarok nélkül is megvolt a többsége, vagy pedig ellenzékben maradunk a Szlovák Nemzeti Párt és a Mečiar vezette HZDS mellett. Vagy tehát választjuk ezt az utat, hogy erről a három kérdésről annak idején végül is az első kormányzatban le kellett mondani. Biztos, hogy ez egy nagyon fájdalmas döntés volt. Azt a dinamikát, ami az autonómiatörekvéseinket jelentette, megtörte kormányba lépésünk, viszont a nyelvhasználati kérdésekben előrelépést jelentett a kormányzati szerepvállalás – nemcsak a jogi normákat, hanem személyi döntéseket is tekintve. Mind a járási, mind a kerületi szinteken magyar elöljárók kaphattak munkalehetőséget, és ennek megfelelően természetessé vált az államigazgatásban a kétnyelvűség, ahol 20 százalék fölött éltek magyarok. A járási és kerületi elöljáróink végre is hajtották ezt. Azt kell mondjam, érvényesült a kétnyelvűség az államigazgatásban, ami a Mečiar-korszakban elképzelhetetlen volt 94 és 98 között. Ebből a szempontból tehát a kormányba lépésünk előrelépést jelentett. Nem beszélve arról, hogy a második Dzurinda-kormány alatt 2003-ban létrejött a magyar egyetem.
Az autonómiatörekvést tekintve egyfajta megállást, felfüggesztést jelentett, legalábbis az én olvasatomban. A 2001-es év volt a következő komoly vízválasztó, amikor is a területi felosztás kérdése Szlovákiában egy újabb fázisba került. A szlovák parlament elfogadta a megyei önkormányzatok határait, s az akkori Magyar Koalíció Pártja Komárom megyei elképzelése nem ment át. Ez a megye nagyjából tömörítette volna a tömbmagyarságot. De ezt az elképzelést akkor a kormánykoalíció többi része elvetette. Hasonló javaslat készült Rimaszombat megyére, amely Gömört, Nógrádot fogta volna össze, és Királyhelmec területére is kiterjedt volna egy önálló megye, a Bodrogköz és Ung-vidék számára. Ezeket a javaslatokat sem fogadta el a kormánykoalíció, az ellenzékkel egyöntetűen szavazva döntöttek a jelenlegi megyei határokról. A döntés egyik eredménye, hogy véletlenül sem lehet soha magyar megyefőnök Szlovákiában. Ez a döntés nagyon megrázta a Magyar Koalíció Pártját annak idején, és komoly feszültség alakult ki amiatt, hogyan tovább. Az alternatív döntés az volt, nem léptünk ki a kormányból, és folytattuk koalíciós szereplésünket. Ennek következményei egy külön szakmai értekezletet igényelnének.
A közeli múltban és napjainkban
A következő időszak a kormányból való kilépésünk utáni időszak, amelyet két alfejezetre oszthatnánk. Az egyik, amíg a parlamentben voltunk, a másik pedig, amikor a Magyar Koalíció Pártja, ma Magyar Közösség Pártja parlamenten kívüli politikai tényező. Ebben az időben – nyilván a logika azt mondja – mindenki elvárta volna tőlünk, hogy visszatérjünk az autonómia koncepciójának újrafogalmazásához, újradefiniálásához, és nagyobb intenzitással való felvállalásához. Ennek inkább 2007-ben jött meg a személyi feltétele a párton belül, az elnökváltás után, ugyanakkor a tematikai lehetőségei nem voltak nagyon jók és egyszerűek. Nem azért mondom, hogy mentegessem magunkat, de 2006-ban támadtak rá Malina Hedvigre, 2008-ban verték meg a szurkolókat Dunaszerdahelyen. 2007-ben a szlovák parlament újra megerősítette a Beneš-dekrétumokat. A közvélemény mind Magyarországon, mind Szlovákiában tőlünk várta ezekre a kérdésekre a választ, és ne felejtsük: 2009-ben fogadta el a szlovák parlament azt a nagyon korlátozó nyelvtörvényt, amely büntetéseket is előírt. Minderre reakcióként 2009. szeptember 1-jén a felvidéki magyarság az addigi legnagyobb összejövetelét tartotta meg. Tízezer ember jött össze a dunaszerdahelyi stadionban, és igaz, nem az autonómiáról szólt ott a történet, hanem a dunaszerdahelyi szurkolók megveréséről, Malina Hedvigről, a nyelvtörvényről és a beneši dekrétumokról. Ez volt az a négy téma, amelyben akkor az emberek elsődlegesen választ akartak tőlünk, az autonómia kérdése ebben a fázisban nem merült föl, mert az említett témakörök elnyomták azt. Ennek ellenére a 2009-es sikeres összejövetel eredménye az volt, hogy egy nagyon komoly nemzetközi figyelemnek köszönhetően a nyelvtörvényt többé-kevésbé nem alkalmazták, vagy legalábbis félretették Szlovákiában az alkalmazását. Volt ugyan néhány kivétel, néhány büntetést kiróttak, de bizonyára ennél sokkal több büntetés kiszabása volt az eredeti szándék. 2010-ben, a kormányváltáskor megvolt az óriási esély arra, hogy az EBESZ által megfogalmazott elvásásokat az akkori Radičová-kormány felvállalja és végrehajtsa. Ekkor végre sikerülhetett volna főleg nyelvhasználati kérdésben előrelépni. Az volt a gond, hogy mi nem jutottunk be a parlamentbe, így nem volt olyan határozott erő, amely ezt megtette volna, vagyis követelte volna a nemzetközi dokumentumok végrehajtását, amelyeket az EBESZ, az ET és az EÚ fogalmazott meg, például az átfogó kisebbségi törvény elfogadását.
2010-től újra programszerűen vállaljuk az autonómiakérdéseket, az autonómiakoncepció ügyét. Én nem elsősorban jogtechnikai problémákat látok ezen a területen, hiszen a jogtechnikai kérdés az, hogy hogy szabjuk meg az intézményeket, a hatásköröket, a pénzügyi forrásokat. A működés kérdése tehát egyszerűen és könnyen megoldható. Sokkal nagyobb gond van azzal, hogyan tudjuk leküzdeni a szlovák ellenállást, és hogyan tudjuk megszerezni a magyarság támogatását.
Többféle megközelítés
Az elmúlt időszakban Szlovákiában az autonómia fogalmának egyfajta tartalmi manipulatív elmozdulását tapasztaljuk. Ami azt jelenti, hogy Magyarországon autonómia alatt a Nyugat-Európában alkalmazott önkormányzatiság modelljét értik, amely az önrendelkezésre épít, Szlovákiában az autonómiát elszakadással, valamilyen fajta éles konfliktussal mossák össze az elmúlt 10 évben. Ennek megfelelően van egy bizonyos félelem és távolságtartás a fogalom iránt, mert amikor felteszik a felvidéki magyaroknak a kérdést, hogy támogatják- e az autonómiát, 5 százalékos eredmény jön ki, amikor úgy teszik fel a kérdést, támogatják-e, hogy saját kezünkbe vegyük ügyeink intézését, akkor a pozitív feleletek száma 50 százalék fölött mozog. Tehát így mutatkozik meg az autonómia fogalmának manipulálása, amit minden politikusnak is figyelembe kell vennie.
Közösen le kell győznünk ezen fogalmak félremagyarázását, és le kell győzni azt is, hogy ma a felvidéki magyarságot egyfajta veszélyforrásnak tekintik az országban, olyan közösségnek, amely az ezeréves magyar elnyomásnak az utóda, örököse. Ezek azok a manipulációk, amelyek miatt állítom, az autonómia ma Szlovákiában nem jogtechnikai, hanem politikai, lélektani kérdés, amelyre nekünk meg kell találnunk a választ. A politika nem statikus, hanem dinamikusan változik. Nagyon is elképzelhető, hogy eljön az időszak, amikor Szlovákiában újra szükség lesz a magyarok szavazataira, a magyarok támogatására, ahogy ez érvényesült az integráció elején, a kilencvenes években. Ezért kell, természetesen, hogy legyen a birtokunkban egy jogtechnikai dokumentum, amely a megfelelő időben az asztalra tehető, s az alku tárgya lehet. A legutóbbi kísérlet erre a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala kulturális autonómiakoncepciója.
Több európai dokumentum is támogatja a mai autonómiatörekvéseket, az ET dokumentumai között számos olyan található, amely kimondja, hogy az autonómia nem az elszakadást, hanem az integrációt jelenti. Ezeket a dokumentumokat ma Szlovákiában nyilvánvalóan rajtunk kívül senki sem emlegeti, senki nem hivatkozik rájuk, hiszen ezek csak ajánlások, ami nem jelenti azt, hogy a megfelelő időben nem lehetne ezt előhúzni.
A népszámlálás eredményeiből kiindulva nem a csüggedés kell jellemezze politikánkat, bár százezerrel kevesebben, s 10 perccel 12 előtt van a felvidéki magyar közösség. De arra hivatkozva, hogy ma Európa komolyan veszi értékrendjét, s ha Szlovákia demokratikus országnak nevezi meg magát, nem lehet senkinek érdeke, hogy ez a közösség megszűnjön. Ha tehát az a cél, hogy a közösség megmaradjon, továbbra is témának kell maradnia az önkormányzatiságnak, ez megmaradásunknak alapfeltétele.
Az előadás 2013. április 16-án hangzott el Budapesten, a Magyar Országgyűlés Nemzeti összetartozás bizottsága Autonómia albizottsága ülésén. (Szerkesztett változat.)
Berényi József, a Magyar Közösség Pártjának elnöke
